Egy kedves ismerősöm emlékeztetett rá, hogy nekem blogom is van :P Megmondom őszintén, eléggé elfelejtettem. :) Másfél év alatt pedig nagyon sok minden történt, a teljesség igénye nélkül:

Lili már 6 éves, vagyis lassan 7... Nem engedtem suliba, vannak még hiányosságai, inkább visszatartottam 1 évet. Nem bántam meg, a mostani csoport ahova került sokkal jobb, mint az előző, és látszik, hogy 1 hónap alatt is (amiben betegség is volt) mennyit fejlődött. Ha így haladunk, kis Einstein lesz jövő szeptemberre ;) De ha a hisztirohamai nem jönnek vissza, már azzal is előrébb leszünk. Ugyanis elég durva dühkitörései vannak olykor, (számunkra) megmagyarázhatatlan okokból. Egy szimpla félreértés miatt úgy földhöz tudja vágni magát, hogy komolyan megijedek... Na meg felhúzom magam, hogy már megint mi van?! :D Nem akarom elkiabálni, de mintha ezek is csökkennének. Persze nem csak az ovi miatt, hanem mert az én kicsi lányomnak (ha kicsit is, de) kezd benőni a feje lágya :D

Lili szülinapját még úgy-ahogy meg tudtuk ünnepelni családostól, de a koronavírus és egyebek Sanya szülinapjába beleszóltak, így ott "csak" 4-en maradtunk. Kispasimat ez nem zavarta, kaja volt főleg, meg ajándék, meg sok-sok vidámság, így jól érezte magát :) Ennél több pedig nem is kellett a szülinapjához.

Azt nem mondom, hogy könnyen átvészeltük a bezártságot, de azért megoldottuk valahogy. Örültem, amikor Lili újra mehetett oviba, mert hiába szeret itthon lenni, mégis jobb neki közösségben, ahol a barátaival lehet.

Ami az itthoni létet illeti, Nagymamához és Nagypapához nem engedtük le őket, nehogy elkapjanak valamit, mert mindketten a veszélyeztetett kategóriába tartoztak, és inkább nem kockáztattunk. Marinához lementünk párszor, hogy mit kell hozni a boltból, és kb ennyi volt a kapcsolat. Lili ekkor távolodott el Nagypapától, akihez egészen odáig kötődött, hiszen azért sokat játszottak együtt... Egy ideig még le akart menni, és nem igazán értette, hogy miért nem mehet le, de aztán szép lassan hozzászokott. Mire a vírus kicsit lecsendesedett, és az ovik megnyitottak, Nagypapa állapota nem tette lehetővé, hogy megint lemehessenek... Így amikor decemberben végleg el kellett búcsúznunk apósomtól, kevésbé viselte meg, mintha nem lett volna vírus. Mostanában kezdi mondogatni, hogy azért neki hiányzik Nagymama és Nagypapa...

Tavaly nyáron úgy döntöttünk, hogy szeretnénk nagy családot, egy 3. babót. Egy ideig minden rendben ment, de a pocaklakó nem szeretett volna minket szüleinek... Nem fejlődött eléggé. Próbáltam reménykedni, de sajnos semmi esély nem volt rá, hogy megmarad. Aztán jött a kórház. Persze előtte kellett tesztet is csináltatni, így – mivel nem sürgősségi műtét lett volna – nem történtek gyorsan a dolgok. A műtét napján közölték, hogy a hormonszint eléggé lecsökkent, és a vizsgálat is azt mutatta, hogy itt már niincs szükség műtétre. Kb. 10 hetes volt a pocaklakónk...

Kellett néhány hónap, és após halála előtt tudtuk meg, hogy újra babát várunk. Nem volt a legjobb időzítés, de azért örültünk, hogy sikerült. Sokáig minden rendben volt, a 12. héten már éreztem, hogy mozog. Majd elérkezett a vizsgálat ideje, amikor az orvos közölte, hogy már nincs szívhang... Én ekkor még mindig reménykedtem, hogy talán úgy helyezkedett a pocakban, hogy csak az ultrahang nem érzékeli. Másnapra behívott az orvos, hogy megbizonyosodjunk róla, rendben van-e a babó. Hát nem... Addigra már teljesen biztos volt, hogy ő sem akart minket szüleinek. Itt már fontos volt a műtét, amit nőnapon végeztek el. Úgy éreztem magam, mintha egy gyárban lennék, úgy tologattak minket a hordágyakon... Egy idő után már én is csak azt néztem, hányadik leszek... Nem emlékszem hányadik voltam, csak a félelemre és a lelki fájdalomra. Mint 2018-ban, most is jöttek az injekciók, a maszk, majd már csak arra emlékszem, ahogy visszatolnak. Felébredtem, de a doki azt mondta, pihenjek még. Persze, mert aztán tudtam is... Bejött a nővér, én meg bőgtem, mert akkor már nem voltam terhes, hanem teljesen üres... Kedves volt, megkérdezte jól vagyok-e, de ilyenkor mit lehet felelni? A körülményekhez képest igen... Legalábbis fizikailag. Lelkileg pedig, szerintem a mai napig nem tettem túl magam rajta. Ő volt a negyedik babánk, akit elveszítettünk...

Egy ideig még úgy voltunk vele, várunk kicsit és újra próbálkozunk, de elengedtem, nem akarok több gyereket, többminden miatt is. Rájöttem, hogy az idegrendszerem két gyerekre van tervezve, és nem akarom se magam, se Ivánt újra kitenni annak az érzésnek. Se a pocaklakónak nem akarok rosszat...

1 hónappal később – napra pontosan – Marinától is végleg el kellett búcsúznunk. Apósnál és anyósnál is én mondtam el Lilinek, hogy Nagymama és Nagypapa már nem élnek, hanem az angyalokhoz költöztek. Szegénykém nem tudom, akkor mennyire fogta fel, mára úgy érzem, teljesen tisztában van vele, a korához méltón.

Az ezutáni időszak sem volt kellemes, ahogy még a mostani sem. Nyáron volt a hagyatéki tárgyalás, ezután lett meghirdetve a lakás, amit persze azóta sem sikerült eladni. Pedig már nagyon jó lenne elköltözni, túl sok emlék van... Közben sok olyan dolog van, ami miatt gyűlik a feszültség, aztán meg olykor kirobban.

Ami pozitív, hogy én eközben 3 tanfolyamot is elvégeztem. Illetve 4-et, ha belevesszük, hogy a jogsim is meglett tavaly nyáron :) Decemberben egy HR tanfolyamot végeztem, nyáron az Élelmiszer eladói vizsgám, 1 hete pedig a Boltvezető vizsgám lett meg. Remélem, használni is fogom majd :)

A mostani munkahelyemet pedig nagyon szeretem. Itt megbecsülik az ember munkáját, és még a munkaidővel is rugalmasak. Ha már néhány családtag csak lenéz, mert eladó-pénztárosok vagyunk, legalább a munkahelyen van sikerélményem. És szeretem amit csinálok, ráadásul a munkatársakat is kedvelem (még ők is engem, de lehet hogy csak jó színészek ;) ).

Szóval röviden-tömören ennyi. 4 halál, 3 vizsga, 1 új-régi munkahely, és a sok bizonytalanság. Hogy ez milyen vidámra sikerült... :/