Nem most esett le, folyamatosan szembesülök ezzel, de most érett meg az írásra.

Szinte még mindig hihetetlen, hogy van egy lányom, aki mellesleg csodaszép és nagyon huncut (és már most akaratos :). Olyan sok boldog percet tud szerezni egy ilyen kis csöppség, és olyan szeretnivaló... :) Egy csupamosoly, nagyon élénk, érdeklődő, aludni nem akaró huncutság! És hiába vagyok fáradt, valahogy mindig találok tartalék energiát. Csak rá kell nézni, és már töltődök is :D Persze az sem utolsó azért, hogy Iván segít. De kell is, mert még edződöm a kisasszonyhoz ;)

     Nem csak szép és jó dolgokból áll ez az anyaság téma. Jó, még csak 3 hónapos, milyen fáradtságról beszélek, még nem is mászik, mert akkor majd szaladgálhatok utána, meg ha kamasz lesz, és na akkor leszek igazán fáradt (de meglesz a napi edzés :P ). Azért egy 3 hónapossal is kell foglalkozni, nem csak letenni a kiságyba és a kezébe nyomni a csörgőket, hogy akkor most játszál és utána aludj, és 3 óra múlva megint kaja. Most fedezi fel a világot, minden érdekli, de tényleg! Képes és eltolja magát, amikor kézben van, csak hogy jobban lásson valamit. Imádom! :) Úgy érzem, még nem ugrottunk bele abba a bizonyos mély vízbe – bár az epilepszia elég mély volt –, a 3 hónap alatt talán nem is lehet. De néha megfordul a fejemben, hogy jó anya vagyok-e? Jó-e, hogy néha leteszem Lilit egyedül; hogy ha nyöszörög nem megyek rögtön oda hozzá (ha sír igen, de leginkább akkor nyöszörög, ha fáradt); eleget foglalkozom/játszom-e vele, és ilyen hasonlók... Aztán valahogy úgy érzem, hogy igen, mert mindent megteszek, hogy neki jó legyen. Legalábbis remélem. Szerintem ez végig bennem lesz, hogy elég-e amit csinálok, dehát ez van Jó dolog az anyaság :)

Különféle nézetek vannak arról, hogy kell nevelni egy gyereket. Nem tudom, hogy lehet ilyenről könyvet írni, de be kell valljam, elolvastam már párat. Igaz, a leírtak nagy részét hülyeségnek vagy kivitelezhetetlennek tartom, de azért tényleg vannak jó tanácsok. Nyilván nem könyvből nevelem Lilit, elég nagy marhaság lenne :P Az ösztöneimre hallgatok, és próbálom jól csinálni. Pl múltkor megszólalt a légzésfigyelő, de valamiért nem ijedtem meg. Legalábbis nem annyira. Pedig többször is megszólalt, de amikor már hosszan is elkezdte, akkor kezdtem kattogni. Mivel Lili teljesen jól volt, csak kicsit morcosan-kómásan nézett, amikor Iván kivette a kiságyból, nem hívtam a dokit. Persze Katától rákérdeztem, náluk volt-e ilyen, aztán benéztem a matrac alá, és megnyugodtam, hogy az a fránya lap elcsúszott... Na az ilyen "téves riasztások" miatt nem akartam az elején légzésfigyelőt! De a betegség miatt muszáj volt, hát vettünk. Azóta volt elemcsere, berakam a 3. lapot is, és semmi csipogás nem volt. (Elvileg jelez, ha lemerül az elem, de a csipogás szerdán volt, a merülés jelzése tegnap reggel, délutánra meg már jó volt az elem szerinte. Szóval még akár emiatt is lehetett.) Az biztos, hogy baja nincs, de mélyen tud aludni, miután jól kificánkolta magát (és az érzékelőt :P ). Megfordult a fejemben, hogy akkor én most felelőtlen vagyok, amiért nem szóltam az orvosnak (a védőnőnek másnap a tanácsadáson igen), és hogy nem aggódtam annyira?

Ja, és a hasonfekvés: ugye "házi feladatnak" megkaptuk, hogy napi 1 órát legyen legalább hason Lili, mert így erősödik a keze, nyaka, háta, és innen tud majd megfordulni. Az 1 óra biztos nem mostanában fog összejönni, de azért próbálkozunk, és Lili elég ügyes is. De nem tud sokáig hason lenni, én pedig nem erőltetem. Ha látom, hogy nyűglődik, hátra fordítom, mert úgy kényelmesebb neki. Nem szeretem ha sír, vagy ha tudom, hogy zavarja valami, de néha elbizonytalanodok, hogy nem kényeztetem-e így el. Aztán arra gondolok, hogy nem! Egy 3 hónaposat szerintem nem lehet elkényeztetni, és nem kell úgy fejlődnie, ahogy a nagy könyvben írják. Nem akarom erőltetni semmire, azt szeretném, ha a saját tempójában fejlődne, ahogy neki jó. Amíg nem fejlődési rendellenesség miatt nem csinálja azt amit a vele egykorúak, addig nem érdekel ki mit mond. Egyébként is nagyon változó, hogy melyik baba mikor és mit csinál. (Lehet, hogy nem is fog mászni, hanem egyszer csak feláll :P )

De a hozzátáplálással is így vagyok. Szerintem az a legjobb, ha kb fél éves koráig csak anyatejet kap, nem tudom megmondani miért. Mivel a védőnő is megerősített ebben (de ő 5-6 hónapot javasolt, hogy ne legyen nehéz), várni fogok legalább 5 hónapos koráig. Akkor még úgyis van csomó gyümölcs :) Ivánnak addig várnia kell a "konzervkajával" :P

Ja, és visszatérve a "lelki izé-bigyóra": amióta van egy lányom, érzékenyebb vagyok... Nem, mintha eddig nem lettem volna az, de most aztán nagyon... Múltkor megnéztem egy videót, ami a kutyatartásról szólt, és majdnem elbőgtem magam. De képes vagyok akkor is pityeregni, amikor nézem Lilit alvás közben. Iván kicsit ki is nevetett ezért, de lesz ő még nagypapa, majd akkor megtudja :)

     Most sem sikerült úgy leírnom a dolgokat ahogy szerettem volna, mert a Picilány megzavart, de nagy vonalakban (jó nagy vonalakban!) ilyennek érzem én az anyaságot: egy itt-ott szürke foltos boldogságfelhőnek :)

(És a felelősségről és az állandó féltésről még nem is írtam, ahhoz most fáradt vagyok :P )