Arról már írtam, hogy mielőtt Lili 2 éves lett volna, úgy döntöttünk, készek vagyunk egy kistesóhoz. Iván már előtte is benne lett volna, de én sem lelkileg, sem fizikailag nem éreztem, hogy kész lennék rá, így vártam. De karácsony környékén érett meg bennem, hogy most már jöhet egy újabb bébi. 1-2 hónappal többet kellett várnunk, mint Lilinél, de végül terhes lettem. Volt nagy öröm, de még időnk sem volt felfogni, már el is vesztettük a babát... Azzal "nyugtattam" magam, hogy még nem kezdett el dobogni a kis szíve, így egy kicsit könnyebb volt túltenni magam rajta. Ezután egy daragib nem próbálkozhattunk, de 3-4 hónap után újra belevágtunk.
Nagyon nehezen sikerült újra teherbe esnem, a doki tanácsára Femibion 0-t szedtem, hogy összejöjjön, de így is kb 1 évig próbálkoztunk, mire sikerült. Addig nem tudtunk rendesen örülni, amíg el nem kezdett dobogni a szíve. Utána kicsit fellélegeztünk. Sajnos ez az öröm sem tartott sokáig, ugyanis ettől a babától is el kellett búcsúznunk... Itt már nem úsztam meg a műtétet. Nagyon féltem az altatástól, de attól a legjobban, hogy ha elvégzik a műtétet, valósággá válik, hogy egyedül v agyok, hogy már nincs velem a baba... Tudom, nem túl egészséges gondolat, de ez nem azért volt, hogy bennem maradjon, hanem mert az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy talán mégis van szívhang, csak az ultrahanggal van a baj. Nem így volt... Mikor felébredtem, semmit sem éreztem, csak ürességet, és ha jól emlékszem (nem biztos), akkor először sirattam meg. Lilinek mondtuk előtte, hogy jön a kistesó, de szerencsére nem nagyon érdekelte még, így nem kellett elmagyaráznunk neki, hogy sajnos miért nem lesz. Néha rákérdezett, de ha azt mondtuk, hogy sajnos még várni kell rá, elfogadta.
Az esélytelenek nyugalmával vágtunk újra bele. Szinte lemondtam róla, hogy lesz Lilinek kistesója. Elmentünk Esztergomba nyaralni, és amikor hazajöttünk, csinálnom kellett egy tesztet. Azt hittem, hibás a teszt, így azt hiszem mégegyet csináltam. Mindkettő pozitív lett, a műtét után 2 hónappal... Féltem, mivel még várnunk kellett volna. De mivel az előző terhességre is kb 1 évet kellett várnunk, azt gondoltuk, most is lesz legalább fél év. Nem így lett... Elmentem a dokihoz, aki megerősítette, és másnap már nem mentem dolgozni. Nem akartunk kockáztatni. Innentől jött egy sor vizsgálat, de nem tudtam kiélvezni a terhességet. Lilinél felhőtlen öröm volt, itt viszont csupa félelem és aggódás, hogy bármikor baja lehet a picinek... Az utolsó 2-3 hónapot leszámítva végig féltem, hogy baj lesz, és egyre jobban, mivel minél nagyobb a pici, annál jobban fog fájni, ha elveszítjük.
Az első fellélegzés talán akkor jött, amikor a doki azt mondta, hogy lány. Végig minden rendben volt vele, és azzal, hogy már olyan korban volt, hogy a nemét is meg lehetett állapítani, kicsit megnyugodhattunk. Ahogy egyre jobban közeledtünk a 37. héthez, a félelem is egyre inkább átalakult örömmé, hogy végre mégis lesz Lilinek kistesója. Igaz, a következő ultrahangon már fiút láttak, de legalább minden rendben volt vele. Az 1. NST-n a doki szerint gyorsabban dobogott a szíve mint kellett volna, bár határértéken belül, de kellett egy utolsó utáni ultrahang, ahol szerencsére kiderült, hogy a picinek semmi baja.
Végül pedig, a kiírt időpont után 1 nappal megszületett a mi kis szivárványbabánk, Gürtler Sándor Iván 3550 g, 54 cm-el. Ő is epilepsziás, mint Lili volt, de ezt majd legközelebb, mert indulnom kell Liliért az oviba...