Azok most vannak bőven, mindenféle... Először is: lehet, hogy ez normális, de kezdek félni. Nem a szüléstől, azzal már megbarátkoztam, és később úgyis ráérek ezzel foglalkozni. Hanem az anyaságtól. És ez egyre jobban aggaszt. Nem tudom, jó anya leszek-e, de szeretnék. Félek, hogy besokallok ha pl. hasfájós lesz, vagy ha majd jön a foga, vagy ha sokat kel fel éjjel és nem tudom majd rendesen kezelni. És még a fene sem tudja, mik jönnek rám mostanában, de alapból elég érzékeny ember vagyok, és ez most még jobban rámjön. Ma pl. a semmi miatt összevesztem Ivánnal, pedig semmi rosszat nem csinált... Csak én veszekedtem, mert épp rámjött az 5 perc... Pedig nekem akart jót. Elég ramaty érzés ez így, kicsit tehetetlennek érzem magam. De ez a munkahelyemen is így van, legalábbis ami a tehetetlenséget illeti.

Ezt tetézi, hogy a legjobb barátnőm Angliába ment. Dejavu érzésem van... Ugyanis ilyen már volt, azzal a különbséggel, hogy aki akkor visszajött, eléggé megváltozott. Tudom, hogy Margitnak jobb kint, és örülök is neki, hogy sikerült kijutnia, mert tudom, mennyire szerette volna. És örülök, hogy boldog. Mert ezt hallottam a hangjában. De azért bánom is, hogy elment, mert így kicsit egyedül érzem magam. Ami persze önzőség, de ez van.
Szóval zajlanak az érzelmek...

A munkahelyemen pedig szinte mindenki kedves, segítőkész, és nagyon vigyáznak rám, ami nagyon jól esik. Semmi olyat nem engednek, ami picit is árthat a picinek, és még olyan ember is kedves velem, akiről nem is gondoltam volna. (Bár, ki tudja, mennyire őszinte...) Szóval nem olyan rossz a munkában. Csak az előbb említett tehetetlenség. Haszontalannak érzem magam ott, hiszen szinte semmit sem engednek csinálni, és tudom, hogy csak jót akarnak, de mégis kellemetlen. Dehát, ez csak rosszabb lesz. És fél év múlva megszületik a kis szemünk fénye, ami miatt szintén félek... Nem is tudom, hogy ez most egy szappanoperára, vagy horror filmre hasonlít... A jó hír viszont, hogy még nem őrültem meg. Azt későbbre tartogatom. :P